Szerző: Tuska Borbála - 2026. február 16.
Gyerekkorától fogva tanult zenét, de a klasszikus éneklés sokáig távol állt tőle, amíg egy felvétel gyökeresen meg nem változtatta a véleményét. Ódor Botond azóta nemcsak itthon, hanem több európai színpadon bizonyította tehetségét, és idén ősszel a Bécsi Állami Operaházban is bemutatkozhat példaképe, Jonas Kaufmann partnereként. A fiatal tenorral a kezdeti évekről és eddigi tapasztalatairól beszélgettünk, többek között arra is kitérve, hogy mikor válik aktuálissá egy adott szerep.
– Mikor kezdtél el zenével foglalkozni?
– Hétéves koromban írattak be a szüleim zeneiskolába. Én és az egyik legjobb barátom mindenképp gitározni szerettünk volna. Sokáig mindketten jártunk órákra, majd ő lassan lemorzsolódott, én viszont maradtam. Sára Erika volt az első tanárom, aki alapjaiban határozta meg a zenei tudásomat.
– Hogyan jött a képbe az éneklés?
– Tinédzserkoromban a gitározással párhuzamosan elkezdtem próbálgatni a hangomat is, és rájöttem, hogy a kettő egyszerre nem is olyan könnyű. Aztán az egyik tanszaki koncerten a műsoromon felül elénekeltem egy dalt is a Képzelt riport című musicalből, és odajött hozzám az énektanár, hogy nem szeretnék-e éneket tanulni. Nemet mondtam neki, mert akkoriban távol állt tőlem a klasszikus éneklés. A könnyedebb műfajokat szerettem, az operával kapcsolatban azt éreztem, hogy valami gátolja, hogy közvetlenül eljusson hozzám a tartalma.
– Mi változtatta meg a véleményedet az operáról?
– Ráakadtam Jonas Kaufmann egyik felvételére, és leesett a tantusz, hogy ezt így is lehet csinálni. Nála láttam először azt, hogy mindent az adott színházi szituáció szolgálatába állít. Nekem addig az erős színészi játék hiányzott az operából. Az nem fogott meg túlzottan, hogy hangok „versenyeznek” egymással. Kaufmann viszont megmutatta számomra, hogy az opera igenis színházi műfaj, és onnantól fogva elkezdtem csak klasszikus zenét hallgatni.
– 2013-ban megnyerted a Simándy József Nemzetközi Énekversenyt. Ez volt az első komolyabb sikered, ami az éneklés felé billentett?
– Abban az időben még gitár szakra jártam a Pécsi Tudományegyetemen, de már tanultam énekelni is. A tanárom biztatott, hogy jelentkezzek a versenyre. Eleinte nem volt nagy kedvem hozzá, mert nem szerettem a versenyszituációt: mindig túl nagy nyomás nehezedett a pszichémre, és meg kellett erőltetnem magam, hogy teljesíteni tudjak. Ennek ellenére mégis elmentem a versenyre, ahol első helyezést értem el, megelőzve az ének szakos egyetemista társaimat is. Kicsit furcsa helyzet áll elő, hogy gitárosként megnyertem egy énekversenyt. Ekkor döntöttem úgy, hogy szerencsét próbálok a Zeneakadémián. Ott először oratórium- és dalének szakra jártam, majd átjelentkeztem az operára.
– Merre indultál el az egyetem elvégzése után?
– Itthon nem kaptam lehetőséget, ezért külföldi színházakat kezdtem el megkeresni. Több helyről is behívtak meghallgatásra, voltam Bécsben, Münchenben és Mannheimben is. Nagy örömömre az egyik kedvenc színházamtól, a bécsi Theater an der Wienből azt a választ kaptam, hogy szeretnének foglalkoztatni.
Először egy kis szerepet kaptam egy osztrák szerző, Gottfried von Einem Az öreg hölgy látogatása című operájában. A casting director nagyon elégedett volt, és megkérdezte, hogy legközelebb nem akarom-e elénekelni a Don Carlos főszerepét franciául. Még csak 24 éves voltam. Úgy éreztem, hogy ez nagyon korai lenne, egyszerűen még nem tartok ott. Vállalva a kockázatot, nemet mondtam, és szerencsére nem tettek ki a színházból. (nevet)
– Megmaradt ez a kapcsolat a Theater an der Wiennel?
– Utána kaptam még több szerepet is, például játszottam Bernstein Candide című operájában. A soron következő évadra pedig ki volt tűzve a Norma Asmik Grigorian főszereplésével – aki mellesleg az egyik kedvenc énekesem –, de aztán a Covid miatt eltörölték a bemutatót. Amikor elkezdtek lazulni a korlátozások, még felkértek egy kortárs darabra, de sajnos nem tudtam elvállalni, és így elvágódott ez a szál.
– A későbbiekben énekeltél spanyolországi színházakban is. Hogyan kaptad ezeket a lehetőségeket?
– Egy operaházi Carmen-előadás során megismerkedtem az akkori párommal és a neves rendezővel, Calixto Bieitóval is. Kiköltöztem négy évre Bilbaóba, és folyamatosan kutattam a lehetőségeket. Például a Teatro Arriagában egy baszk zeneszerző operájának az ősbemutatóján énekelhettem. De aztán rá kellett jönnöm, hogy a spanyol operaházak másképp működnek. Míg itthon egy gazdag kulturális szövetből születnek meg az előadások, addig kint inkább a turistáknak készülnek. Azt a típusú igényt szolgálják ki, hogy az emberek kíváncsiak a gyönyörű épületekre, és „mellesleg” megnéznek egy operát is. Calixto ugyan próbálta meghonosítani a rendezői színházat, de nem igazán járt sikerrel.
– Ki volt még rád nagy hatással a rendezők közül?
– Nagyon szeretem a vidéki operajátszást, mert sok esetben fiatal rendezők kapnak lehetőséget, és ilyenkor mindig egy újfajta látásmód érvényesül. Amikor először hívtak a Szegedi Nemzeti Színházba, Tárnoki Márkkal dolgoztam együtt A varázsfuvolában, majd a Marica grófnő következett Koltai M. Gábor rendezésében. Számomra az a produkció nagyon emlékezetes maradt, revelatív élmény volt. Az operett műfajáról addig azt gondoltam, hogy egy-két ária szép benne, de egyébként könnyen giccsparádévá tud válni. Ez a rendezés viszont megmutatta számomra, hogy úgy is meg lehet csinálni, hogy az örökérvényű igazságok legyenek kihangsúlyozva.
Ódor Botond a Csokonai Nemzeti Színház János vitéz előadásában
